A kémiai kötésben résztvevő atomok elektronegativitásának $(EN)$ a különbsége \(\left(\Delta EN\right)\) és átlaga \(EN_{\mathrm{átl}}\) dönti el, hogy a kémiai kötés jellege mennyire lesz ionos, kovalens (azon belül apoláris vagy poláris) illetve fémes:

• minél inkább nagy a különbség, annál inkább ionos (ugyanis ilyenkor "az erősebb elveszi a gyengétől" az elektront)  
• minél inkább kicsi a különbség ÉS minél inkább kicsi az átlag, annál inkább fémes (ugyanis senki sem ragaszkodik erősen az elektronokhoz, így azok mindenkinek a közös tulajdonává válnak)
• minél inkább kicsi a különbség ÉS minél inkább nagy az átlag, annál inkább kovalens (két erős fél osztozik az elektronokon; de egyik sem rudja elvenni a másiktól, legfeljebb egy kicsit jobban birtokolja az elektront, mint a másik atom)
• a kovalensen belül a nagyon kicsi különbség apoláris kovalens jelleget ad, a kicsit nagyobb különbség poláris kovalens jelleget (a nagy különbség már ionos)

Mivel a legkisebb elektronegativitás érték \(0,7\) (francium), a legnagyobb pedig \(4\) (fluor), emiatt az elektronegativitás-különség lehetséges legkisebb értéke nulla (ha két azonos elektronegativitású elem vegyül), lehetséges legnagyobb értéke pedig 3,3 (ha szélsőségesen különböző \(EN\) értékűek vegyülnek). Vagyis \(\Delta EN\) lehetséges értékei:

\[\Delta EN=0\ ...\ 3,3\]

Az elektronegativitás-átlag pedig minimum \(0,7\) értékű lehet (ha két, nagyon kicsi elektronegativitású elem vegyül), maximum pedig \(4\) (ha két, nagyon nagy elektronegativitású elem vegyül):

\[EN_{\mathrm{átl}}=0,7\ ...\ 4\]