A radioaktivitás felfedezésekor a sugárzás egyik legfontosabb detektálási módszere a hagyományos fényképezés ezüst-jodid filmje volt, ami nemcsak fény, hanem mindenféle sugárzs hatésára is megfeketedett. A másik pedig, hogy a sugárzás útjába vékony cink-szulfid lapocskát tettek, amiben haladva már egyetlen radioaktív részecske is (nagyítóval, mikroszkóppal) szabad szemmel látható fényfelvillanást (latin eredetű szóval szcintillációt) vált ki. A radioaktív sugárzások az energiájukatt anyagban haladva sokféle módon adják le:
- hőfejlődés formájában (termikus, belső energiává alakul)
- kémiai kötések felszakítása, újak létesítése révén
- fénykibocsátással
A cink-szulfid a legtöbb közönséges anyaghoz képest nagyobb arányban kelt fényfelvillanásokat, úgymond a sugárzási energiát fénnyé átalakításban jobb a hatásfoka.
Az 1920-as években az USA-ban gyártottak olyan ébresztőórákat, melyek számlapján radioaktív rádiummal és cink-szulfiddal kevert festéket használtak. A radioaktív sugárzás a festékben haladva, az energiáját leadva fénykibocsátásra késztette a cink-szulfidot, így a festék a folyamatos bonlások miatt folyamatosan világított. Mivel a rádium legfontosabb, 226-os tömegszámú izotópjának felezési ideje 1600 év, ami
- ahhoz elég rövid, hogy "gyorsan bomlik", így már egyetlen gramm rádiumban másodpercenként 37 milliárd bomlás zajlik (ez volt régen az aktivitás egyságe)
- ahhoz elég hosszú, hogy egy ember élete során a sugárzás aktivitása gyakorlatilag semmit nem gyengül, így a számlap éjjel-nappal világít
Ha az óra számlapja világít (akárcsak halvűnyan), az nagy előny, hiszen éjszaka felébredve meg lehet nézni az időt, anélkül, hogy lámpát kellene gyújtani (akkoriban nem voltak még LED-es, világító órák). A piaci igényre több cég is ráugrott, többek között a U.S Radium Corporation, beindultak a reklámok:
Mivel a hadsereg pilótái akkoriban is menők voltak, így velük reklámozták a forradalmi technológiát:
Mivel az óra számlapokra apró pöttyöket kellett festeni, ezért minél kisebb kezű munkásokra volt szükség, amihez fiatal lányok formájában jutott hozzá a cég.
A eadioaktív rádium a ruhájukra kerülve sötétben láthatóan sugárzott. Mivel a lányoknak azt sujkolták, hogy ez teljesen veszélytelen, ezért időnként a kedvenc ruhájukba mentek munkába, hogy a műszak végén társaságba menve (a többiek ámulatára) a sötétben világítsanak. Ezért hívták őket "szellemlányoknak" (ghost girls).
A pontos munka érdekében kifejezetten javasolták nekik, hogy az apró ecset szórszálait a nyelvük hegyén húzás révén egyesítsék hegyessé.
A nyálukba került rádium a szájnyálkahártyán keresztül felszívódott, és a csontokba a kalcium atomok helyére beépült, mivel kémiailag nagyon hasonlók? mindkettő alkéliföldfém. Így a rádiummag bomlásakor a csontvelő kapta a radioaktív dózist, ezért sokan csontrákosok lettek. A vállalat tagadta, hogy a rádium veszélyes, a megbetegedéseket pedig a szifilisz következményeinek nevezte. Abban a korban a nők munkajogi helyzete eleve elég rossz volt, ráadásul a szifilisz váddal erkölcstelennek lettek kikiáltva (a szifilisz ugyanis egy nemibetegség, ami a prostituáltak körében gyakori volt, persze nemcsak közöttük, hanem a nagy tiszteletnek örvendő, jóravaló, vallási buzgalomtól dagadó mellű "úriember" ügyfelek között is) így az áldozatok szavahihetősége szinte lenullázódott. Eleinte hiába próbálkoztak kártérítési pert indítani, mert senki nem vállalta az képviseletüket. Mígnem egy fiatal ügyvéd, Raymond Berry elvállalta, hogy csoportos keresetben képviseli őket. A vállalat kegyetlen taktikát választott: az eljárást elhúzták, hogy ezalatt az áldozatok meghaljanak, ettől ugyanis a keresetben szereplő gyógykezelési költség okafogyottá válik. Ez be is jött, ugyanis a per első két éve alatt minden felperes "radium girl" meghalt. Legtöbbjük akkorra már tisztában volt vele, hogy valószínűleg önmagán már nem fog tudni segíteni, így csak a sorstársaik miatt pereltek. Végük 1939-re zárultak le a perek, amiben kötelezték az ilyen órákat gyártó vállalatokat kártérítések fizetésére. 1968-ban pedig beszüntették a rádiumos világító számlapok gyártását. Az órák még a mai napig kaphatók a használtcikk piacokon.
A "rádium lányok" nem mindegyike halt meg gyorsan, hiszen az ionizáló sugárzások biológiai hatása a dózistól is függ, továbbá mint minden betegségnél, számítanak a gének és az immunrendszer állapota is. A túlélők egy részére hosszas szenvedés vált, kihullott fogakkal, elgyengült csontokkal, amik összetörtek a testükben mindenfelé. Az ő tanulményozásukkal dolgozták ki a sugárvédelmi előírásokat, melyeket hamarosan (az 1939-ben induló, az atombomba kifejlesztésére életre hívott Manhattan Projektben) hasznosíthattak is. Ugyanis a sugárzás biológiai hatását a hagyományos tudományos módszerekkel (vagyis hogy besugárzunk egy csoportot, és összehasonlítjuk a hatást a kontrollcsoporttal) tudományetikai okokból nem lehet tanulmányozni. Továbbá a munkajogi, munkavédelmi harcok egyik mérföldkövét jelentette a rádium lányok hosszas pere.
Később a foszforeszcencia jelensége révén készítettek olyan világító számlapokat, melyek nem tartalmaztak radioaktív anyagot, és ezt ki is hangsúlyozták:
De ma, a bármilyen színben erősen világító OLED-kijelzős okosórák korában mindez már csak történelmi érdekesség.
