A hagyományos", ún. kalapácsos tűzjelzőkben van egy vékony üveglap (ami könnyen betörhető), és a közepén egy csíkban rá van párologtatva egy fémréteg (általában vörösréz), a képen ez a vízszintesen látható vörösbarna színű, tükröző sáv.
A fémcsík két oldalára folyamatosan feszültség van kötve, ami miatt állandóan egy kis áram folyik át a fémrétegen. Aztán ha tűz van, és a tűzjelző üvegét betörik, akkor az addig folyó áram hirtelen megszűnik. Egy elektronika az áram eltűnését értelmezi tűzjelzésként.
Felmerülhet bennünk, hogy miért nem fordítva van inkább a rendszer, vagyis alapesetben nem folyna áram, hanem a tűzjelzéskor egy egyzserű kapcsolóval bekapcsolnánk az áram folyását. Ez utóbbi rendszer kevésbé lenne megbízható, ugyanis tűzjelzéskor hiába zárjuk a kapcsolót, az áramkörben nem indulna meg az áram, méghozzá azért, mert az áramkörben valahol az elmúlt hónapok, évek alatt keletkezett egy szakadás, kontakthiba. Amit honnan a fenéből észleltünk volna, ha úgysem kellett folynia eddig az áramnak. Tehát az efféle "áramot bekapcsolós" rendszerű jelző nem biztos, hogy jelezné a bajt, amikor kell. Míg ha a jelenlegi rendszerben keletkezik valahol máshol egy szakadás vagy kontakthiba, akkor egy fölösleges riasztés, ún. vaklárma történik, ami sokkal jobb dolog, mintha tűz esetén nem menne el a jelzés.
Ennek a hagyományos rendszernek ugyan előnye, hogy kevesebb a "véletlen" és "poénból" vaklármák száma, de hátránya, hogy egy jelzés után a visszaállításhoz üveget kell cserélni. Manapság sok más megoldás is létezik.