"Azt éreztem, hogy az iskola centrumában csak a jövő áll. Alapvető feladata egy gimnáziumnak felkészíteni az érettségire, de nem ez az egyetlen feladata. Úgy érzem sokan nem koncentrálnak a jelenre itt, és ez személy szerint tőlem az utóbbi időben elvette a maradék külső motivációt is. Márpedig külső motiváció nélkül sajnos még nem érzem magam elég eltökéltnek ahhoz, hogy csak belső motivációból táplálkozva végigcsináljam az utolsó két évemet. Régen az hajtott, hogy tudtam, ez az iskola a tanulás szempontjából csodás palló az élethez. Most is ezt gondolom, de már ilyen téren sem érzem úgy, hogy a maximumot ki tudom hozni belőle, vagy fordítva."
A netfizika megjegyzése:
Számos reformpedagógiai iskola mottója, hogy "Mi nem az életre készülünk, hanem élünk."
Ami megfontolandó gondolat, hiszen aki diákként "nem éli az életét", azaz nem éli meg rendesen a saját életkorát, annak mindeféle aktuális mozzanataival, hanem a pillanatnyi életszakaszát csupán előkészületnek tartja, mely a következő életfázishoz szükséges, az könnyen jut arra a sorsra, hogy felnőttként, amikor egy nehezebb időszakba kerül (ilyen például a gyermekvállalás első pár éve), akkor rátör a nagy gondolat, hogy "én eddig mindig csak szívtam, güriztem, úgyhogy most már ÉLNI akarok!", és a kiutat (együgyű módon) egy drasztikus, végletes változásban fogja "megatlálni" (azaz: elköltözök, elválok, legyen vége mindennek, minden szarnak, mert elegem van). Pedig ez elkerülhető lett volna, ha az iskolai éveket helyén kezelte volna.