Maxwell elméleti alapokon már 1865-ben felvetette, megjósolta az elektromágneses hullámok létezését, de az előállításuk, kimutatásuk csak 1887-ben Hertz-nek sikerült először az alábbi kísérleti összeállítással:
A T jelű szikrainduktort a B jelű galvántelep egyenárammal táplálja, mely egyenáramot az I jelű elektromágneses megszakító megszaggatja, ezért a bal oldali (primer) tekercsben felváltva folyi illetve nem folyik áram. Mivel a menetszám nagy áttételű, ezért a hobb oldali (szekunder) tekercsben nagyfeszültségű impulzusok keletkeznek, vagyis rövid ideig tartó feszültségugrások. Ezek matematikailag sok-sok különböző fekvencia összegeként állnak elő. A szekunder tekercs kivezetései egy rezgőkörre vannak kapcsolva, melynek sajátfrekvenciáját a Thomson-formula adja meg:
$$f=\frac{1}{2\pi \sqrt{LC}}$$
ahol $C$ a rezgőkör kapacitása, $L$ pedig az induktivitása. A kapacitást a C jelű fémgömbök (vagy fémlemezek) adják. A rezgőkör nyitott, az S jelű szikraköznél, ami nem más mint egy szakadás, és a két drót kis fémgolyókban végződik. A szikraközben átpattanó szokrák keltik a $\approx 50\ \mathrm{MHz}$ frekvenciájú elektromágneses hullámokat, melyek a vevőkészülékként (receiver) szolgáló, jobb oldali szikraközben ugyanilyen frekvenciájú váltakozó áramot indukálnak, amitől annak M jelű szikraközén apró szikrák pattannak át. A kísérlet tehát nem túl látványos, hiszen mindössze pici szikrák gyenge fényfelvillanásaiból és halk sercegő hangjából áll.
Az eredeti összeállítást mutatja a következő ábra:
Egy korabeli ábrázoláson pedig így néz ki:
A galvántelep hátul az asztal előtti hokedlin látható. az általa táplált szikrainduktort az asztalon.