A bolognai csepp úgy készül, hogy kemencében mézhez hasonló sűrűségűre lágyított üvegből egy keveset hideg vízbe cseppentenek:
Az eredmény egy olyan tömör (esetleg légbuborékokat tartalmazó) üvegcsepp, melynek hosszú, vékony farka van:
Amikor a forró üveg a hideg vízbe kerül, először az üveg külső felülete hűl le, és meg is szilárdul. Ekkor azonban a belső része még forró, így kitágult állapotban van. Amikor hosszú másodpercekkel később a belső rész is lehűl, attól összehúzódik (miközben a külső rész már rég szilárd, így az már nem képes összehúzódni), emiatt óriási belső erők ébrednek a cseppben, más szóval belső mechanikai feszültség (és ezáltal rugalmas energia) keletkezik, raktározódik el a cseppben. A belső mechanikai feszültség polarizált fényben láthatóvá tehető, a normál fényben átlátszó üveg a szivárvány minden színét mutatja:
A csepp tehát egy bombához hasonlít: egy kis külső hatásra a benne lévő nagy energia hirtelen felszabadulhat. Ha az üveg külő része bármi miatt megsérül, akkor már nem tudja a belső feszültséget "kordában tartani", így az szétveti az egész cseppet: rettentő sok, igen apró darabra robban szét. A mechanikai feszültség miatti "szétesés" kb. \(\displaystyle 7000\ \mathrm{\frac{km}{h}}\) sebességgel terjed szét a csepp felületén.
Ennek egyik esete, hogy kalapáccsal ráütve az egészet hirtelen szétrobban:
Ennél érdekesebb, ha a csepp végéből lecsípünk vagy letörünk egy darabot:
Ha a csepp "feje" egy pohár vízben van, akkor a szétrobbanáskor kialakuló nagy nyomás a Pascal-törvény miatt a folyadékban gyorsan tovaterjed, és a pohár falára nagy nyomás fog hatni, ami miatt egy vékonyabb falú üvegpohár szét is törik: