Egy 18 éves gyereknek már ki kellett alakuljon - legalábbis nálunk anno kialakult - egyfajta világszemlélete, ami utána már nem nagyon változik. A 14-18 éves az a kor (ma már kicsikét előbbre tolódott), amikor a nagy filozofálások időszaka van, tehát amikor az ember a világ úgymond nagy kérdéseit veszi elő, és erről beszélget, vitatkozik, és érik benne a gondolat. És egyszer csak 18 éves lesz, és lesz egy kialakult álláspontja. Most ezt azért mondom, mert az 50. érettségi találkozónkon is észrevettem, hogy valóban, aki akkor olyan szemléletű volt, az most is olyan, és aki meg amolyan volt, most is amolyan. Nagyon kevés a Saul, akiből hirtelen Pál lesz; tehát nincsenek ilyen nagy pálfordulások. Egy-kettő van persze, mert csoda mindig van, de nem jellemző. És azt veszem most észre, hogy a mai hallgatóság nagy részénél hiányzik ez a világnézeti stabilitás, a szónak abban az értelmében, hogy tényleg van egy világszemléletem, az Univerzum szerkezetéről, az én létemről, az én célomról. Hogy miért élek itt a Földön, hogy mi az életünk célja, ezeket mindenki megkérdezi. Ma, ha ezt megkérdezem a hallgatóktól, akkor a szemembe nevetnek, hogy:
- Ilyen hülyeséget kérdez a tanár úr?!
Pedig egy gyerek, ha nem kérdezi meg 16 éves korában, akkor 40 éves korában kérdezi meg, és akkor már késő lesz. Az már egy pszichés tragédia lesz.
Orosz László