- Egyszer úgy fogalmazott, hogy Magyarországon a kádári időkben abnormális és elviselhetetlen volt az élet, 1989 után meg normális és elviselhetetlen. Mire gondolt? Mer a mondat elég ijesztő különben, ha a normás is elviselhetetlen, meg a nem normális is, akkor tényleg ez azt jelenti, hogy nincs remény.
- Hát, remény nincs. Persze hogy nincs.
- Csak ezt így biztatásnak mindjárt leszögezi…
- Ezért ülök... ezért ülök itt. Van valami az emberi sorsban, ami fontosabb, mint azok a korszakok, melyekben ez az emberi sors elhelyeződik. Az, hogy volt Kádár-korszak, az, hogy volt Horthy-korszak Magyarországon, az, hogy volt elmúlt 25 év Magyarországon [az interjú -ben készült, 25évvel a rendszerváltás után] az érinti az embert közvetlenül, ami egy, inkább egy ilyen reflexív teret teremt a számára. De van valami, lényünk mélyén, amit nem érint a történelem. Ami nem változik. Vagy olyan módosulásokat engedélyez csak neki a sors - irányító, nem tom milyen – keze, olyan módosulásokat, amelyeket nagyon nehéz definiálni. Erre az ember, főleg hogy ha emocionálisan közelít a kérdéshez, és egy művész miért ne közelítene emocionálisan, ugye az a válasz, hogy nem is változik. Tehát van az emberi sors mélyén egy olyan, egy olyan vonal, ami egyszerűen mozdíthatatlan, elmozdíthatatlan. És ez az ami, ez az amit én, valóban remény nélkülinek… ez a tér, ez nem tartalmazza a reményt.
- Tehát ma úgy tekint a világra, mint ami reménytelen?
- Úgy tekintek az emberi sorsnak a lényegére, mint ami reménytelen. Se magát megérteni nem képes lényről beszélünk, aki azonban állandóan azt hiszi, hogy képes definiálni önmagát. Az, hogy… az, hogy különböző segédeszközöket használ a gondolkodásában, a megfigyelés, a napi tapasztalataiban, meg az értékelésében, hogy hogy értékelje, hogy ítélje meg önmagát, önmaga történéseit, ez egy teljesen más kérdés. Egyáltalán nem is érinti a lényének legmélyebb részét. A lényének legmélyebb részével az ember akkor találkozik, amikor nagyon-nagyon fáradtan, egy sikertelen periódusban, egy sikertelen periódusban egyedül maradva leül éjszaka az ágyra, levetkőzik, és lehúzza a zokniját. És ott ül, mint egy darab szerencsétlen lény, ő, aki mondjuk épp egy sikertelen nap, vagy egy sikeres nap után van, és pontosan tudja - mert az emberek azért igazából megtanultak rendkívül mód hazudni önmaguknak, ez kétségtelen, ez a civilizáció lényege – de… de… de van egy pillanat, amikor le... amikor leülünk az ágyra, magányosan, és mielőtt még ledőlnénk, van egy ilyen gondolattalan pár perc, vagy nem tudom egy pillanat, amikor, amikor abszolút őszinték… muszáj őszintének lenni önmagunkkal, és akkor pontosan tudjuk, hogy.. hogy kik vagyunk, és... és hogy a létezés melyik pontját foglaljuk el.