- Ilyeténképpen akkor Ön mit tart az élet értelméről? Van egyáltalán neki ilyen?
- Egyáltalán nincs, ez egy félreértés. Az élet értelmét keresni, vagy szomorúnak lenni amiatt hogy nincsen, vagy van és attól meg boldog, ez egy félre értése az életünknek. Az életünknek egyáltalán nem az a lényege, hogy értelmes legyen-e, célja legyen-e vagy… vagy nem. Ezek teljesen félre vezetnek bennünket, és elvezetnek a pillanattól, amelynek azonban a foglyai vagyunk. Az egyetlen realitásunk, ha egyáltalán erről beszélni lehet, az az a pillanat, amit eben a pillanatban mindketten betöltünk. Most vagyunk. Sem egy perccel ezelőtt nem volt sem Ön sem én, sem két perc múlva nem leszünk. Hacsak nem érjük el saját magunkat azon a ponton. Nekünk csak jelen időnk van. De ez annyira bonyolult, mert annyira pillanatnyi, mert amikor megjelenik, már szerte is foszlik, már múlttá válik, és már ígérve van a következő, érti? Szóval hogy a…
- Hát, azért értem, mert egy filozófiai iskolai is erre épül, tehát ilyeténképpen lehet érteni, vagy lehet követni.
- Nem, nem, ehhez nem kell filozófiai műveltség, hogy ezt megértse az ember, hiszen, hiszen hányszor van olyan, amikor az ember csak ül, mondjuk, mondjunk már egy nem sötét képet is, egy szép napsütéses délutánon, egyedül, egy patak mellett ül egy kövön, és nem történik semmi, és hirtelen egy megelégedés fogja el, egyfajta nyugalmat érez, vagy maga körül, vagy magában, vagy egyszerre mind a kettőben – ezt nagyon nehéz megmondani – és egy pillanatig, egy percig, két percig, nem gondol semmire. Ez egy paradicsomi állapot, ez egy jó példa azt hiszem erre a kérdésre.